Említést érdemlő írás jelent meg a Nemzeti Sportban, Szabó Gábor tollából. A cikk a hazai sportorvoslásról, és ennek apropóján a Testnevelési Egyetem szerepéről is szól annak kapcsán, hogy lassan 80 esztendeje, 1938 áprilisában került megrendezésre hazánkban az első sportorvosi kongresszus. Ennek kapcsán az írásban felidézésre kerül a magyar sportorvoslás korai időszaka és érdekes módon rajzolódik ki a magyar sportélet évszázados "profizmusa", amely így 80 év távlatából is tiszteletet parancsoló.
A cikk előtt egy történeti adalék: 1891-ben jelent meg az első, magyar szerző által írt sportorvosi munka, Dollinger Gyula professzor „Az ifjúság testi neveléséről" című dolgozata, amely nem sokkal később Stuttgartban német nyelven is megjelent „Über die Körperliche Erziehung der Jugend" címmel. Szintén ide, a korai kezdetekhez kapcsolódó dátum, hogy 1894. szeptember 1-9. között Budapesten megrendezett Nemzetközi Közegészségi és Demografiai Congressus XV. szekciója a sportegészségüggyel foglalkozott. Azonban az első sportorvosi kongresszust hazánkban 1938. április 28-30. között Budapesten, a Honvédorvosok Tudományos Egyesületének rendezésében tartották meg, Első Magyar Sportorvosi Kongresszus és Kiállítás címmel. Ennek apropóján jelent meg a most következő írás a Nemzeti Sportban.
Egyöntetű vélemény, hogy az első világháború után indult megállíthatatlan terjedésnek a sport (e hasábokon - írja Szabó Gábor - nem tárgyunk gyors térhódításának okait vizsgálni: divattá válás, a technikai fejlődés melléktermékének, a mozgásszegény életmódnak kompenzálása, a háború okozta pusztítás követően felértékelődött egészség megerősítése-megőrzése?), amelyet egyre nagyobb tömegek űztek, és a nagy számok törvénye alapján mind többen törekedtek csúcsteljesítményre, egyszersmind szervezetük tűrőképességét is próbára tett e. Amíg – nevezzük így – a klasszikus sportemberek ráérő idejükben felesleges energiájukat vezették le versengésükkel, nagy teljesítményekben megtestesülő virtuskodásukkal, nem hárult egyéb az orvosokra, mint ellátni a balesetet szenvedett sérültet vagy figyelmeztetni a túlkapásokra – ám attól kezdve, hogy tömegek hódoltak a sportnak, az orvostudomány sem maradhatott semleges. „Egy új korszak, a sportok kora vett e kezdetét, amikor a sport és a versenyek a csúcsteljesítményre törekvő sportolót olyan követelmények elé állítják, amelyben a szervezet biológiai egyensúlya állandó veszélynek van kitéve. Be kellett tehát kapcsolódnia az orvosi tudománynak a testnevelés, a sportok kérdésébe, annak egészségügyi irányításába” – hangoztatta előadásában dr. Baiĵ Géza 1938. április 30-án a magyar királyi Testnevelési Főiskolán, amely egyik helyszíne volt az első magyar sportorvosi kongresszusnak és kiállításnak. A Honvéd Orvosok Tudományos Egyesülete által rendezett háromnapos előadássorozatot 1938. április 28-án 10 órakor az Országos Tiszti Kaszinó dísztermében nyitott a meg dr. Ordódy Sándor vezértörzsorvos, és vendégei között üdvözölhette az 1928 februárjában a St. Moriĵ -i téli olimpia alatt megalakított Sportorvosok Nemzetközi Szövetsége (AIMS) első elnökét, a Hamburgi Egyetem professzorát, Wilhelm Knollt.
A fórum egyfajta számvetésre adott alkalmat, hiszen kilenc évvel korábban, 1929-ben fektették le a Sportorvosi Intézet alapjait, amelynek munkája nagyban hozzájárult az 1936-os berlini olimpia minden addiginál átütőbb magyar szerepléséhez: a tíz arany, egy ezüst és öt bronz az éremtábla harmadik helyéig, a birodalmi Németország és az Egyesült Államok mögé repített e hazánkat.
De hogy is jutott el a magyar sportorvoslás az 1938-as kongresszusig?
Ha a gyökerek mélyéig ásunk, a 18. század végéig jutunk, amikor is az orvosi oklevelét Utrechtben megszerző, a testedzéssel behatóan foglalkozó K. Mátyus István hat kötetben (1787– 1793) megírta az „Ó és Új diaetetica az az: az életnek és egésségnek fenntartására és gyámolgatására, Istentől adattatott nevezetesebb természeti eszközöknek való elszámlálása” című tanulmányát. De mert az első világháború utáni időszakot emlegettük mint a magyar sportorvoslás kiépülésének határvonalát, ugorjunk nagyot az időben. Az első figyelemre méltó írás a világméretű öldöklés idején a hadirokkantaknak utókezelőt létesítő, a túrázás népegészségügyi jelentőségét hirdető balneológusé, dr. Dalmády Zoltáné: 1913-ban jelentett e meg A sportolók egészségtana című, tankönyv jellegű munkáját, amelynek bevezetőjében többek között ez szerepelt:
„Minden tankönyve az egészségtannak részletesen foglalkozik a kérdéssel, hogy kell-e és hogyan kell az egészségére vigyázó embernek sportolnia? Mi e kérdés fordítottját, mondhatnók tükörképét választjuk tárgyunknak, s fejtegetjük, hogy kell-e és miként kell a sportoló embernek egészségére vigyáznia.”
Ugyancsak mérföldkő dr. Kellner Dániel könyve, a Mit kell a sportolónak saját testéről tudnia (1928), amelynek A sport és az orvos, valamint Az egyes sportágak orvosi vonatkozásai alcímekkel ellátott II. fejezete száz oldalt tesz ki. Ekkor már állt a magyar királyi Testnevelési Főiskola, amely 1925-ben kezdte el működését, de az 1928-ban kinevezett második igazgató, az orvos végzettségű, az atlétika nagy tudoraként is (el)ismert dr. Szukováthy Imre irányítása alatt kezdett virágozni és gyümölcseit meghozni. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1929 októberében adott utasítást a Sportorvosi Intézet megszervezésére, amely a TF egyik épületszárnyában kapott helyet, meg-születésével egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott az orvosok részéről a sportok orvosi vonatkozású kérdései iránt, illetve maguk a versenyzők is egyre nagyobb számban fordultak tanácsokért az intézményhez. Vezetésére dr. Baiĵ Géza tanársegéd kapott megbízást, aki első magyar szakemberként végzett sportorvosi tanfolyamot Németországban. Hamarosan itt hon is tanfolyamok indultak (1938-ig 309 orvos képezte tovább magát), és ahogy a Sportorvosi Intézet működési köre bővült (felnőtt versenyzőket, középiskolás és katona sportolókat, leventéket is vizsgált), létszámban és térben is terjeszkedett . Már két tanácsadó intézetben folyt a munka, az egyikben – dr. Dusóczky Andor irányításával – az egyesületekhez kötődő sportolók és versenyzők, valamint a válogatott kerettagok rendszeres ellenőrzését végezték. (A tudományos elméleti tevékenység előmenetelében főszerepet játszott az Országos Orvosszövetség égisze alatt 1930. november 20-án alakult sportorvosi szakosztály, amelynek elnöki posztját Szukováthy Imre töltött e be.)
A kép már egy későbbi kor, az ötvenes évek egyik sportorvosi munkáját mutatja, amikor az olimpiai bajnok Korondi Margit pulzusát ellenőrzik a tatai edzőtáborban. (Fotó: MTI)
Három nagy terem állt a Sportorvosi Intézet rendelkezésére az 1930-as évek közepén, a laboratóriumban például két belgyógyász, valamint egy-egy sebész tanácsadó, laboratóriumi orvos, röntgen- és elektrokardiográf-specialista végezte a szív, tüdő, vese és az idegek, vagyis a sportszempontból legfontosabb szervek vizsgálatát. És most idézzünk a Sporthírlap egyik 1935 januári számából: „Baiĵ főorvos most kihúz egy fiókot, törzslapokat szed elő. Pólózók óriási tömegben, Csik, Kehrling, Tunyoghy, a birkózó, egy érdekes név, Kusocinski, a lengyelek olimpiai bajnoka (öt év múlva a Gestapo kivégezte a kiváló hosszútávfutót – a szerk.). Kiderül, hogy a »legnagyobb« tüdeje a megvizsgált sportemberek közül Ivády Sándor dr.-nak volt eddig: 7 literes!!! Pedig a pólózóknak nem szokott olyan tüdejük lenni, mint az úszóknak, futóknak.” A legmakacsabbnak a sportszövetségek bizonyultak, idegenkedtek a rendszeres preventív sportorvosi ellenőrzéstől, de szép lassan beadták a derekukat, így az 1936-os berlini olimpia előtt már a válogatásba is bevonták a Sportorvosi Intézetet, bekapcsolásával történt az olimpikonok felkészítése és kondícióban tartása – ami, ahogy említett ük, tíz első, egy második és öt harmadik hellyel fizetett a német fővárosban.
A program
A Budapesten 1938. április 28–30. között megtartott első hazai sportorvosi kongresszus programja mindennap 9 órakor kezdődött , és (kétórás ebédszünettel megszakítva) 20 óráig tartott , a három nap alatt négy helyszínen mintegy ötven szakember adott elő, volt, aki többször. Néhány kiragadott előadás: Vezényszó és katonai zene jelentősége élettani szempontból; A katonai szolgálat mint tömegsport; A mozgó testnevelési és sportorvosi vizsgálóállomás bemutatása; A nők sportolása; A versenyzők sportorvosi előkészítése; A vívás hatása a test részaránytalan fejlődésére; Sportolókon végzett pulzus- és vérnyomás vizsgálatok. A cikkünk végén említett előadásában Rosztóczy Ernő az egyes országok sportorvosi módszereiről is értekezett . Amerika kapcsán megjegyezte, hogy „nagy tömegei, előnyös faji tulajdonságai révén egyébként is oly nagyszámú kiváló sportolóval rendelkezik, hogy ezek között a nagy konkurencia miatt , még több letörés esetén is, annyi kiváló sportoló marad, hogy náluk a testi károsodást szenvedők egyéni érdeke számításba sem jöhet az eredményekre való törtetésben”. Japán kapcsán hangsúlyozta, ott a sportorvosi munka célja, hogy „az egyént rendkívüli teljesítményre képezze, és ha szükséges, akkor azon felül az élete árán is eredményre vezesse”. Az ezredorvos ugyanakkor leszögezte, nekünk Németország felé kell tekintenünk.
A cikkünk apropóját szolgáltató 1938-as első sportorvosi kongresszus második napján dr. Rosztóczy Ernő ezredorvos, egyetemi tanár A Sportorvos feladata a csúcsteljesítményű sportolóknál, különös tekintett el az 1940. évi olimpiai játékokra címmel tartott előadásával a jövőbe igyekezett tekinteni: „Közel két éve már, hogy Berlinben a magyar sportolók világraszóló sikert értek el, és alig két év múlva Tokióban ismét összesereglenek a nemzetek legkiválóbb versenyzői.” Sajnos nem sereglettek… Hiába, a sportorvoslás felségterületén kívül esett a jövőbe látás tudománya.
forrás: Nemzeti Sport, Szabó Gábor
